Ne hagyd, hogy belőled éljenek – avagy az energiavámpírok hatékony kezelése
Jönnek. Rád öntik a szemeteket. Leszívják a maradék életenergiádat is. Felcseszik az agyadat. Aztán mennek. Vagy maradnak, és megteszik ezt újra és újra, nap mint nap, éveken át, vagy akár egész hátralévő életedben. Van, hogy csak bosszúságot okoznak, de van, hogy állandó frusztrációt jelentenek még akkor is, amikor a közeledőben sincsenek. Mert tudod, hogy hamarosan újra jönnek. Újra ideges leszel. Újra szar embernek érzed magad. Újra nem tudsz mit kezdeni az elemi indulattal, amit ébresztenek benned. Újra azt érzed, hogy kiszolgáltatott vagy.
Ők az energiavámpírok. Azok az emberek, akik saját életük szánalmas mivolta miatt másokra telepedve próbálják kompenzálni a lelkekben tátongó ürességet. Azok az emberek, akik magukat a legnagyobb ásznak mutatják, mert belül mélyen kegyetlen kisebbrendűségi érzés emészti őket, ezért másokat lehúzva próbálják többnek mutatni – és érezni – magukat. Azok az emberek, akik nem azért kötnek beléd, mert bármi rosszat tettél velük, hanem azért, mert önmagad őszinte felvállalásával, a boldog mosollyal az arcodon, a kemény munkával elért sikereiddel, a kiegyensúlyozott életeddel olyan tükröt tartasz az arcuk elé, amibe szar belenézni. Vagy egyszerűen csak Te vagy kéznél, ezért kapod meg Te a szemetjüket.
Meg sem kérdezem, hogy ismersz-e ilyen embert. Persze, hogy ismersz. Hacsak nem egy barlangban élsz a hegyekben, legalább egy ilyen vérszívóval volt már dolgod életed során. Jó eséllyel többel is. Könnyen lehet, hogy nap mint nap találkozol ilyenekkel, akár egy kötekedő ismeretlen, akár egy új vagy régi barát, akár egy távoli rokon vagy egy egészen közeli családtag személyében.
Nem az a kérdés tehát, hogy van-e ilyen ember az életedben, hanem az, hogy mit kezdesz vele.
Aki éhes, az követel
Tudod, mi a különbség közted és egy óvodás között? Nem sok. Mindjárt elmagyarázom. Előtte azonban játsszunk egy asszociációs játékot. Idézd fel a kedvenc ételedet. Megvan? Érezd az illatát, a csodálatos ízvilágát, emlékezz vissza a kínzó éhséggel vegyülő várakozás kegyetlen perceire, vagy akár óráira, amiket megéltél, mielőtt végre hozzájuthattál volna. Majd éld át a pillanatot, amint az első falat szinte euforikus élményben részesít, és csak egy dologra tudsz gondolni: még! Kérek még!
Most képzeld el, hogy nem a kedvenc ételedről van szó. Már régóta éhezel. Már nem is számít, hogy olyan finom legyen az az étek. Csak legyen valami. Bármi. Bármi, amitől elmúlik a gyötrelmes éhséged. Bármi, amitől nem érzed a szenvedést. Bármi, ami még ha örömöt nem is igazán okoz, legalább kitölti a gyomrodban tátongó űrt. Bármi. Csak legyen valami.
És most képzeld el, hogy nem is ételről van szó. Nem is a gyomrodban tátong az űr, hanem a lelkedben. Nem is fizikai éhség az, ami kínoz, hanem lelki hiány. Nem is ételre van szükséged, hanem szeretetre és megbecsülésre.
Ha végigjöttél velem ezen az asszociáció sorozaton, akkor már meg is értetted az energiavámpírokat, a trollokat, az agresszív kötekedőket, a veled ordítozó seggfejeket, az érzelmi zsarolással mások életét megkeserítő lelki terroristákat. Nem veled van baj – ők az éhesek. Az ő éhségük a félelem, a táplálékuk pedig bármi, amit Tőled elvezetnek. Bármi. Ezért van az, hogy teljesen mindegy, hogy negatív vagy pozitív reakciót adsz számukra, ők jönni fognak újra érted. Az energiádért. A véredért. Bármiért, ami picit is csökkenti az éhségüket – a mélyen gyökerező félelmüket.
Legtöbbször önmaguktól félnek az ilyen emberek. Félnek, hogy kevesek, félnek, hogy nem ismerik el őket, félnek, hogy a világ nem mindig úgy működik, ahogy ők azt szeretnék, és nem tudnak majd ezzel mit kezdeni, és félnek attól is, hogy nem kellene abban a szarban lenniük, amiben már jó ideje ücsörögnek. Ezzel azonban nem hajlandóak szembenézni. Mert akkor tenniük kéne valamit. Akkor nem mutogathatnának másra, nem élhetnének mások energiájából, nem panaszkodhatnának többé soha. Akkor tartaniuk kéne a kormánykereket, és nem okolhatnának senki mást azért, hogy nem arra mennek, amerre ők akarják.
De mindez felelősséggel járna, a felelősség pedig áldozat. Túl nagy áldozat. A legtöbb energiavámpír ezért soha életében nem változik meg. Még egyszer leírom, nehogy átszaladj fölötte: soha életében nem változik meg. Ha nagy ritkán egy-egy ilyen ember mégis megváltozik, az vagy azért van, mert egy nagyon kitartó és szeretni tudó ember kemény munkával segített neki ebben (azonban mind a segítő kitartására, mind az energiavámpír változására kicsi az esély), vagy pedig azért, mert valami olyan tragédia érte őt az életében, aminek hatására rájön, hogy az élet, amit él, leginkább egy trágyából felépített házikóra hasonlít: bűzlik, és könnyen romba dönthető.
De a legtöbben maradnak trágyaváruk önjelölt uralkodói, és ha időnként le is omlik annak egy-egy fala, és a szarkupac közepén találják magukat, akkor is inkább elkezdenek összetapasztani egy újabb falat, mintsem hogy kilessenek az így keletkezett lyukon, és megnézzék, akad-e más építőanyag. Olyan építőanyag, amivel építkezni ugyan nehezebb, de a kemény munkával felépített ház sokkal stabilabb. Ráadásul nem is kell a bűzt szagolni nap mint nap.
Hidd el, érzik ők a bűzt. Érzik ők, hogy valami nagyon nincs rendben az életükkel. A többségük belül mélyen még azzal is tisztában van, hogy ennél sokkal többet is kihozhattak volna az életükből. Valahol érzik ők, hogy ez így szánalmas. Ha nem is mindig, de időről időre feltör belőlük a keserű érzés, hogy valami nagyon nincs rendben. És itt jössz Te a képbe. Te, aki nem úgy élsz, mint ők, aki nem ráakaszkodni próbál másokra, hanem segít nekik. Te, aki nem fikázod a rendszert, a főnököt, a szomszédot, a feleségedet vagy a férjedet. Te, aki halad előre az útján, és nem trágyavárat építget.
Ennyi a bűnöd: nem vagy olyan, mint ők. Ezért vagy potenciális áldozat. Valaki, akin lehet élősködni. Valaki, akinek az energiáját elszívva azt érezhetik, hogy mégsem olyan szar a saját életük. Valaki, akiből táplálkozva csillapíthatják lelki éhségüket.
De ő kezdte!
A legtöbb ember valóban áldozattá válik. Megérkezik az energiavámpír, elkezd óbégatni, vagy csak csendben lelkiismeret-furdalást kelt a másikban, aztán önelégülten bezsebeli a reakciót, ami az ingerültségtől kezdve a sírásig széles skálán mozog. Az áldozat elfogyott, a támadó jóllakott. A képlet egyszerű, és időről időre megismétlődik. Ha áldozat vagy, szarul érzed magad. Ideges vagy, bosszús, esetleg elkeseredett, és az érzéseid nemcsak az energiavámpírral való kommunikáció idejére korlátozódnak, hanem viszed magaddal hosszasan. Órákon, napokon, éveken, vagy akár egy egész életen keresztül. Elég rosszul hangzik, nem?
Pedig a legtöbben pontosan ezt csinálják. Csak figyelj meg valakit, amint egy friss vagy akár egészen régi sérelméről mesél. Figyeld meg a feltörő indulatot. Figyeld meg, ahogy újra átéli azt, amit már régen a múltban hagyhatott volna. Ő mégis elhozta magával, és viszi tovább azután is, hogy veled beszélgetett. Igazi áldozat lett. A trollok, az energiavámpírok és az érzelmi zsarolók pedig megérzik ezt. Hamar megérzik, mert az ilyen emberekből táplálkoznak. Tudat alatt, vagy akár egészen tudatosan megtanulták felismerni, hogy ki az, akinek a vérét lehet szívni. Megérzik azt a finom határvonalat, ami elválasztja egymástól az erős embert és az áldozatot.
És hogy miért mondtam korábban azt, hogy nem sok különbség van közted és egy óvodás között? Azért, mert pontosan erről a finom határvonalról van szó. Mert amikor valaki rád önti a szemetét, akkor alapvetően két dolgot tehetsz. Az egyik lehetőség az, amit tudat alatt ugyan, de nagyon sokan választanak: átveszed, amit kaptál, és áldozattá válsz.
Olyan ez, mintha valaki odajönne hozzád az utcán, és rád akarna adni egy kabátot. Megnézed, nem tetszik a kinézete, ráadásul már ránézésre is látod, hogy szűk, ezért nagyon rosszul éreznéd magad benne. Mégis felveszed, aztán elkezdesz kiabálni a kéretlen adakozóval, hogy miért adta ezt a kabátot neked. Vagy pityeregsz miatta. Közben pedig tovább hordod az újonnan kapott ajándékot, és miután a személyiségedtől és az aktuális lelkiállapotodtól függően kiordítoztad vagy kisírtad magadat, a kabátban szorongva haladsz tovább az utadon. Vagy csak állsz, és nézed, hogy most mi van. Nézegeted magadon a csúnya kabátot, szenvedsz és bosszankodsz amiatt, hogy baromira szorít, és úgy viselkedsz, mint egy rab, aki segítséget keresve nézelődik kifelé a cellájából, aminek az ajtaját ő maga zárta be.
A másik lehetőségre csak kevesen gondolnak a konfliktus pillanatában, mert az elszabaduló indulatok kikapcsolják az agyat. Pedig létezik egy második lehetőség is, ami ráadásul sokkal egyszerűbb is az elsőnél. Mindössze ennyi: „Köszönöm szépen, nem kérem a kabátodat.” És mész tovább az utadon, haladsz előre az életedben ahelyett, hogy teljesen fölöslegesen leállnál megvívni egy olyan harcot, amit még ha meg is nyernél (amire kicsi az esély, mert az energiavámpírok mindig találnak önigazolást még a pofára esésükre is), akkor is sokkal többet veszítesz, mint ami miatt megérné a csata: az idődet és a lelki békédet. Az elsőt már soha többé nem kapod vissza, a második visszaszerzésével pedig újabb értékes órákat, napokat vagy heteket veszítesz el. Időt, amit a szeretteidre, önmagadra, a céljaidra, az Életre fordíthattál volna.
Te húzod meg a határvonalat
A két lehetőség megvalósíthatósága között közel sincs akkora különbség, mint amekkora a végeredményükben van. Az áldozat az óvodában megszokott „de hát ő kezdte” mentalitással belemegy a csatába, átveszi a másik szemetét, őrizgeti, és teljesen mindegy, hogy a reakciója támadó, kioktató, kétségbeesett vagy behódoló, pontosan azt éri el vele, ami után az energiavámpír annyira sóvárgott: figyelmet ad neki. Akár megerősítő, akár ellenkező a figyelem, a lényeg, hogy megkapta. Ha behódolsz, azzal az energiavámpír még inkább önelégült lehet, de ha visszatámadsz, azzal is őt szolgálod: szívhatja a véredet, táplálkozhat belőled. Őt töltöd, magadat meríted.
Pedig akkor, amikor a kezedbe nyomja az ajándékát, elég lenne ennyit mondanod: „Szűk rám a kabátod.” Aztán elsétálsz teljes nyugalommal. Mennyivel kevesebb energiádba kerül, nem? Soha nem vagy köteles elfogadni olyan ajándékot, ami számodra káros. Ha valaki kúpcsiga mérgét ajándékozná neked egy aranyos kis üvegcsében, meginnád? Na ugye. Akkor a másoktól kapott lelki mérget miért iszod meg?
Tényleg pici a különbség a lelki békét megőrző és az óvodás magatartást kiváltó reakció között. Csak ez az egyetlen felismerés, ami így szól: „Nekem ez nem éri meg.” Ennyi választja el egymástól az erős embert és az áldozatot. Az energiavámpírok hatékony kezelése ugyanis az, hogy nem kezeled őket. Sehogy. Soha. Semmilyen korulm ények között.
De jó oka van annak, hogy a legtöbb ember mégis beszáll az értelmetlen csatába. Ez az ok pedig az ego. A büszkeség. Az igazságérzet. A személyes értékünk bizonygatásának vágya. De tudod, aki a véredet szívja, az nemcsak az ego-dra szarik, hanem az egész személyiséged hidegen hagyja. Ez van. Elkeseredhetsz, vagy dühös is lehetsz, de attól még nem számítasz az ilyen embernek. Ha kicsit is számítanál, nem élősködne rajtad.
Úgyhogy én azt javaslom, hogy egyszerűen csak szard le a támadást, és engedd el az ego-dat, mert semmi szükséged nincs rá. Ebben a csatában nem kell bizonyítanod. Ha a saját értékedet akarod érezni, vagy másoknak megmutatni, akkor azt az időt, amit idiótákra pazarolnál, használd arra, hogy valódi értéket teremtesz. Valamit, ami mosolyt csal az arcodra. Valamit, amivel szebbé teszed mások életét. Valamit, amitől valódi békét érzel a lelkedben. Nem elégtételt, hanem békét.
Egyetlen kivétel van, amikor érdemes foglalkoznod trollokkal, energiavámpírokkal, érzelmi zsarolókkal és hasonló károkozókkal: ha ez az életfeladatod. Komolyan mondom. Lehet valaki számodra olyan fontos, hogy vállalod a vérszívást, a sértegetést, a bűntudatkeltést, vagy a lelki terror egyéb fajtáit, amit az ilyen embertől garantáltan megkapsz. Vagy lehet az is a célod, hogy minél több lelki sérültnek segíts vérszívóból hasznos emberré változni – vagy legalább olyanná, aki nem árt. Ebben az esetben viszont tudd, hogy csak nagyon kevesen képesek és hajlandóak változtatni – a többséggel kudarcot fogsz vallani. De ha tényleg az az életcélod, hogy így tedd szebbé a világot, akkor ha csak egyetlen embernek tudsz segíteni a változásban, már azzal sikeres vagy.
Amikor én válaszolok arra a néhány kötekedő megjegyzésre, ami időnként felbukkan itt a blogon vagy a facebook oldalon, annak két oka szokott lenni. Az egyik az, hogy egy esélyt megadok a változásra. Nagyon ritka, hogy valaki éljen vele, de volt már rá példa. A másik ok pedig az, hogy a többségnek, az értelmes olvasóknak, a hozzám hasonlóan gondolkodóknak, vagy az ellenvéleményüket építő szándékkal és kulturált formában megfogalmazóknak üzenek a támadásra adott válaszommal. Egy intelligens poénnal, egy szarkasztikus megjegyzéssel, vagy a kötekedő logikai hibájára való rámutatással egyetlen üzenetet szeretnék átadni az értelmes többségnek: aki támad, az gyenge, és a támadása csak akkor ér bármit is, ha Te magadra veszed azt. Nekem ezért éri meg egy választ adni a támadásra. Kettőt már ritkán adok, ha a támadás folytatódik. A célomat teljesítettem, átadtam a többieknek az üzenetet, és teljes nyugalommal folytathatom az utamat.
Ha lelki terroristával találkozol – márpedig biztosan találkozni fogsz –, akkor mindig jusson eszedbe, hogy amit nem kérsz, azt nem kell elfogadnod. Mindössze annyi a dolgod, hogy azt mondd: „Szűk rám a kabátod.” Aztán sétálj el békében, és zárd be magad mögött az ajtót.
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.
